Mennyire élveztem az autóutat, de csak addig, míg megérkeztünk oda, ahol kutya, meg macska szag terjengett, félelemmel, reménytelenséggel telítve. Papírokat töltöttél ki, s mondtad, hogy tudod, hogy jó helyet fognak számomra találni.
A két hölgy megvonta a vállát, s fájdalmas pillantást vetettek rád. Megértették, hogy középkorú vagyok, s még papírom is van.
A fiad ujjait le kellett választanod a pórázról, miközben sírt, hogy ne engedd, hogy elválasszanak tőle.
Csodálkoztam, hogy tudsz barátságról, lojalitásról, szeretetről, felelősségről beszélni. Aztán megveregedted a fejem búcsúzóul, de nem néztél a szemembe. Udvariasságból otthagytad nekem a pórázt, meg a nyakörvet.
Neked menned kellett, s nekem is hasonlóan.
Miután elmentél a két kedves hölgy mondta, hogy már régen tudtál a költözésről, s hónapokkal előtte találhattál volna jó helyet számomra. Csóválták fejüket, kérdezve..."Hogy tudtad megtenni?"
A két kedves hölgy törődött velem, meg a többi kutyával amikor csak tudtak. Etettek mindig, s eleget kaptam, de étvágyamat már napok óta elvesztettem.
Amikor elment valaki a ketrecem előtt, reméltem, hogy Te vagy, s siettem előre, remélve, hogy meggondoltad a dolgot, s az egész csak egy rossz álom volt. Reméltem, hogy esetleg valaki más megkedvel, s megment innen. De nem tudtam felvenni a versenyt a kis, szeretetreméltó kölyökkutyákkal.
Visszahúzódkozva ketrecemben, a világtól elfeledve vártam, hogy történik valami.
Egy délután lépéseket hallottam. Jöttek értem, s egy hosszú folyosón átvezetve elértünk egy szobába. Nyugodt, barátságos hely volt. Egy hölgy feltett egy asztalra, megvakarta a fülemet, s mondta, hogy nem kell félnem.
Szívem dobogott erősen, várván a fejleményekre.
